Számos dolog befolyásolta és alakította az utamat, míg végül eljutottam idáig. Az első, és talán a legnagyobb ilyen szerep a szüleimé volt. Édesanyám első generációs értelmiségi, ő pedagógus. Édesapám technológus, műszaki vonalat képviseli a családban. Gyakorlatilag ebből az indíttatásból egy biztos, hogy nagyon-nagyon komoly közösségben dolgoztak, akár egy tantestületről, akár egy komoly nagyvállalati körről beszélhetünk. Alapvetően azt tudni érdemes, hogy a klasszikus értelemben vett vállalkozó nem volt a mi családunkban; így ez a példa is nyilván hiányzott.
Én azt gondolom a szülői elvárásokról, hogy ha a szülők szempontjából nézzük, akkor teljesen érthetőek és persze szükségszerű a megfelelés. Ez egy nézőpont. Ha viszont az én szempontomból nézzük, és persze nem akarom megtagadni saját magamat, akkor nagyjából egyeltalán nem érthetőek. Következésképp a nekik való megfelelés sem. Azt gondolom, hogy mindenkinek megvan az útja. Nyilván az, hogy ennek mekkora kerete van; milyen széles az a sztráda, az alapvetően rajtunk függ. Vannak, akik ezt próbálják támogatni. A maguk módján! Ez az enyhítő körülmény! Szokták mondani: a nagyszülő szereti a gyereket, a szülőnek meg egy kicsit nevelni is kell. Azt tudom mondani, hogy a nagyszülő-unoka relációban érdemes úgy alapvetően az élet dolgaira, meg az értékekre nézni. A szülőknek pedig értékként kezelni azokat a fajta intelmeit, amit néha egyébként a saját maguk megéléseiből hoznak. Részben a szemlélettől függ, hogy az elvárásokkal mit kezdünk és hogyan kezeljük őket. A szülők próbáltak befolyásolni folyamatosan és masszívan, de azt gondolom, hogy pont mértékkel engedtem őket be az életembe. Szélsőértéken mozgott ez néha: egyik oldalról volt egy olyan fajta elvárás, hogy „tanulj fiam, mert nem lesz belőled semmi”. Aztán amikor én mondtam, hogy igen, én a sportot szeretném tanulni, akkor jött a válasz a másik oldalról: megkérdezték a számukra hiteles impulzust: az akkori tanárokat, hogy lesz-e világbajnok a gyerekből?
„Nagy a konkurencia, valószínűleg nem lesz.” – érkezett a” bátorító” válasz. Merjünk kicsik lenni…
Én igazából ebből, amit hozok, illetve szeretném beépíteni, az az, hogy az ember eldöntheti, vagy egy széles pályán akar mozogni, viszonylag sekély ismeretanyaggal, tudással, és inkább azokat keresi, hogy kivel működjön együtt, vagy egy kvázi mélyfúrási technikával egy szűk területen lesz szakbarbár…és ugye itt nagyon fontos, hogy alapvetően milyen készségeim vannak, mit hozok magammal, illetve milyen képességeimet tudom még fejleszteni. Az oktatási csomagban – sok sorstárssal együtt persze – én is azt kaptam, hogy célszerű lenne beállni a sorba… Nem álltam be. A jó magyar polihisztorképző átlagot meghagytam másnak. Milyen lett a dolgozat? Négyes! Jó? Az majdnem ötös! Szerintem a jó volt és a majdnem dugtam között óriási a különbség. Csak akkor még nem tudtam megfogalmazni. Az iskolák után a munka világában pont az ellenkezőjét tapasztaltam és kaptam a mentoraimtól. Nem leszegték a szárnyakat, hanem hagytak szárnyalni. Legálisan biztosították a rengeteg hibalehetőséget.
Fontos a vállalkozásokkal kapcsolatban megemlíteni, hogy olyan emberektől importáltam és építettem be a tudást, akiknek tudtam, hogy az úton előttem vannak és nagyjából úgy járják az utat, ahogyan én is járni szeretném, illetve ott tartanak, ahová én is el szeretnék jutni…egy jó értelemben vett húzóerő.