Mi történik, ha gyakorlatilag teljesen lenulláztuk a cégünket, vagyis kimondtuk, hogy tönkrementünk?

Ezzel kapcsolatban azért egy kis mértéktartást javasolnék, mert a válság idején hajlamosak lehetünk elhamarkodottan és körülményektől túlzottan terhelten dönteni. Tehát, ha mi azt mondjuk magunknak, hogy tönkrementünk, itt a vége, game over, azért ezt tapasztalatom szerint legalább háromféleképpen lehet értelmezni…

Az első, hogy valóban így van: itt a vége, teljes csőd, bezárhatunk. A másik az, hogy úgy gondolom, hogy tönkrementem. Itt azért kérdőjelet teszek a végére, hogy valóban jól gondolom – e? …vagy létezik még intellektuálisan fény az alagút végén? Ebben az esetben egyértelműen javaslom bevonni a dobozon kívüli gondolkodás stratégiáját. Akár a helyzetre akár magunkra nézve. A harmadik pedig, hogy úgy érzem, hogy tönkrementem; de valóban ilyen nyomás alatt jók és helytállóak – e az érzéseim? ...vagy mondjuk „csak” a következő megküzdéshez érzek kevés erőt magamban? Egy a megküzdések sorában, de amúgy a sokadik és éppen ez az aktuális. Nem csoda, hogy szélsőségesek a vállalkozói reakciók. Szóval sok a kérdőjel, ha igazán őszintén nézünk szembe a valósággal.

Ha valóban itt a vége, és tényleg se bevétel, se alkalmazott, se inspiráció arra, hogy folytassuk, akkor én azt gondolom, hogy emelt fővel lépjünk tovább és a kárenyhítésre fókuszáljunk.

Tanuljuk meg, értsük meg az okokat, értsük meg a saját szerepünket ebben.

Ismerjük meg a körülményeket, az összefüggéseket, minden befolyásoló tényezőt. Azt gondolom, hogy ezt a munkát nem érdemes megspórolni, mert csak akkor fogunk tudni felkészülten belefogni valami újba, másba, ha ezt a munkát elvégezzük. Mindenképpen javaslom megfontolásra, hogy egy teljesen más életfázisban, életciklusban lévő személlyel keressük a kapcsolatot, akár gazdasági, akár saját mentális egészségünk érdekében, mert nagyon könnyen el tudunk merülni a gödörben, és az újrakezdéshez minden segítség jól jöhet.

Mi történik akkor, ha vegetálunk a cégünkben, bízunk a legjobban, de egyelőre inaktív státuszban vagyunk?

Itt két dolgot javasolnék tovább gondolásra: az egyik, hogy túlélni szeretnénk vagy pedig fejlődni. Ha túlélni szeretnénk akkor egyik oldalról mindent, ami költség - hangsúlyozom költség, nem beruházás és befektetés, hanem költség - megpróbáljuk csökkenteni, racionalizálni és keresni a legjobb ár / érték arányt. Kíméletlen választ adunk alábbi kérdésekre: mire van valóban szükségünk? mi támogatja a cégünk tevékenységét? mi az, amit csak megszokásból veszünk igénybe? mi az, ami a valós értékláncunk része? A másik oldalról pedig a vevőkkel való transzparens kommunikációt javaslom, amibe a kintlévőségek szokásostól eltérő kezelését is beleértem, vagyis a likviditási helyzetünket is láttassuk, hiszen most különösen fontos a közös érdekek sérülésmentessége.

A megfelelő likviditás pedig napjainkban a túlélés egy alapvető feltétele.

Más a helyzet amennyiben ezt az időt fejlődésre szeretnénk használni. Véleményem szerint az egy teljesen más hozzáállást igényel. A vállalati kultúrát alapvetően befolyásoló időket élünk. Én azt gondolom, hogy az automatizálás, a digitalizáció, minden ismétlődő folyamatelemünknek a rendszerbe szervezése és automatizálása kifizetődő lehet; ez által időt tudunk nyerni, ami időt pedig a kollégák képzésére, motiválására és a hozzáadott érték emelésére, vagyis innovációra tudunk fordítani.

Összefoglalva: értsük meg, hogy mi a valós szándékunk a cégünkkel! Ezt követően mérlegeljünk: a tevékenységünk piacképes lehet e a válság után, milyen változásokat kell eszközölni, milyen szinergiákra tudunk építeni és legfőképpen: végezzünk reális és mindenre kiterjedő kockázatbecslést!